Emlékszem, egy időben azt gondoltam, ha valaki tánctanár, az azt jelenti, hogy ő már olyan jó, hogy nem kell tanulnia. Nem kell azon gondolkodnia, jól csinál-e valamit, vagy hibázik-e. Hiszen pontosan azért ő a tanár, mert ilyen földi halandó hibákat nem követ el.
Aztán (kicsit a véletleneknek is köszönhetően) tánctanár, táncoktató lettem, és követtem el hibákat.
Hol túl közel engedtem magamhoz a táncosokat, hol falakat állítottam magam elé. Hol én akartam minden magánéleti problémájukra megoldást találni, hol tudatosan kerültem még azt a kérdést is, hogy „milyen napod volt?”. Mert féltettem a kapcsolatot, ami köztünk volt, nehogy valami túl közeli, túl személyes dolog megint összekuszálja.
Teltek az évek, és voltak jobb, rosszabb évadok. Volt, amelyik az elejétől a végéig egy gyönyörű összekapcsolódásban telt, és volt, amelyik pont ezt az összekapcsolódást szenvedte meg.
Ugyanis a tanítványok, a táncosok többsége jön-megy az életedben. Tánctanárként az egyetlen pont, ami fix, az te magad vagy.
És a leckék után, amiket kapunk és megtanulunk, egy évtized elteltével nagyon könnyű azt hinni: „Igen, én már annyi mindent megéltem, ismerem a szakmát, kiismertem az embereket.”
Nálam ez téves következtetés volt.
Attól, hogy kiismersz egy generációt, még nem ismered ki a következőt. Attól, hogy megérted a kezdők működését, még nem érted a „kezdő vagyok, de profi akarok lenni” vagy "profi munkát akarok kezdőként" működést. És attól, hogy a versenyzőiddel töltöd azt az időt, amit a gyerekeid első kimondott szavainál tölthetnél, még nem leszel számukra a legfontosabb.
Miközben te lemaradsz az életed nagy pillanatairól, ők megélik a sajátjaikat.
És lehet nem az első, második, de a harmadik továbblépési lehetőségnél már mennek a saját útjukon, mert számukra nem vagy több nekik, mint egy múló pillanat a saját filmjükből.
Mert ez az élet rendje. „Az anya ott marad, a gyerekek kirepülnek a családi fészekből.” Erre vagyunk berendezkedve, nem?
Ebben közben van, hogy edzőként kifacsarodik a lelked. És erre nem készítenek fel egy méregdrága külföldi dancecampen sem.
Aztán: "Régen egyszerűbb volt” - gondolod. Voltak alapok, voltak technikák. Nem érezted azt, hogy kéthetente kell igazodnod egy új internet által diktált trendhez. Megtanultál valamit, és tudtad, hogy arra még öt vagy tizenöt év múlva is építhetsz. Esetleg lediplomáztál a táncműn, és biztos voltál benne, hogy az ott megszerzett technikai alap ötven év múlva is érték lesz.
Ma elutazol Írországig egy komoly campre, otthagyod háromhavi albérletpénzedet, és visszajössz egy örökre szóló tapasztalással, fejlődéssel… meg több olyan (amúgy nagyon jó!) technikai megoldással, ami maximum még egy-két évig menő. És lehet használod őket 10 évvel később is (mint én) de mégis tudod ott legbelül, ez egy gen-z-nek nem elég.
Így meg kell tanulnod TANÁRKÉNT ÖRÖKRE TANÍTVÁNYNAK is maradni.
Mert ha nem… ott véged van. Elindul a visszaszámlálód.
Így jutottam el oda, hogy az elmúlt 24 évben már legalább hét alkalommal kellett újradefiniálnom magamat. A tanítási módszereimet. A tánchoz való viszonyomat. És magamat mint Embert.
És egy nagyobb felemelkedés után (egy nagyon cuki, friss szerelemcsapattal, két európai WOD-győzelemmel) pár éve én is (újra) elindultam a lejtmeneten.
Még nem találtam meg azt a pontot, ahol „elromlott minden”. De az biztos, hogy valahol elindult valami furcsa, amit nem tudtam megállítani. És minél jobban próbáltam uralni, kezelni, annál rosszabb lett.
Volt, hogy ösztönből cselekedtem. Volt, hogy pánikból. Volt, hogy dacból bizonygattam
Miközben a távolabbi környezetem azt kérte, meséljek arról, HOGYAN LEHET EGY NEGYVENFŐS VERSENYCSAPATOT ÍGY ÖSSZETARTANI ÉS AMERIKÁIG VINNI, én azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy számomra a pokolba vezető út mindig jó szándékkal volt kikövezve.. A szakmai sikerek csak úgy repkedtek felém, és látszólag a legnagyobb hype vett körül.
Én mégis azt éreztem: egyedül vagyok. Mert miközben kivittem egy „csapatot” Amerikáig, mindent éreztem, csak azt nem, hogy egy igazi CSAPATOT sikerült volna megteremtenem.
Inkább voltunk táncolni szerető emberek csoportja. Kisebb-nagyobb klikkekben nagyon komoly kapcsolatok, barátságok alakultak ki, de csapatként nem tudtunk működni. És hát mi mástól bűzlik a hal, ha nem a fejétől? Akkor azt gondoltam: nyilván én vagyok a hiba a gépezetben.
Az amerikai út már több mint egy éve volt, de utána az egész 2025–26-os versenyévadot végigkísérte ez az érzés. Ősztől júniusig ment az állandó útkeresés: hogyan lehetne csapatot varázsolni valamiből, ami (még) nem az?
Nincs happy end. Nem lettem szuper csapatvezető. Nem is lett idén világraszóló sikerünk. És nem lett (még) egy igazán nagy, összetartó szerelemcsapatom sem.
Közben sokan megtalálták az „új szerelmüket”, az „új csapatukat”, az „új technikájukat”. Én pedig lassan átkerültem a „jó volt, szép(?) volt, köszönöm, ennyi” kategóriába.
És miközben ez az egész tisztítótűzként perzselte fel az összes porcikámat (a táncos, az anyai, a női, és tulajdonképp mindenféle identitásomat) valahol végig azt éreztem, hogy ez is VALAMIÉRT - okkal van így. Hogy valami nagyobb jóért történik mindez.
Aztán az önsajnálatom közepette elkezdett tisztulni a kép.
Gondolkoztam, mérlegeltem… és rájöttem valamire:
Nem lehetek az, aki álmokat ad, ígér valakiknek, aztán eltűnik, amikor azokkal együtt megérkeznek a nehézségek is. - ha egy táncos épp demotiválódik, - otthoni vitákat él át, - éppen felvételizik, - sérüléssel küzd, - vagy tele van kétségekkel.. nem férhet bele, hogy mindezzel teljesen magára hagyjam.
Tök jó táncórákat tartani. És még jobb „csak have fun” készülni egy órára, azzal a tudattal, hogy ma kilencven percre kapcsolódunk, aztán mindenki megy haza popcornt zabálni és Netflixet nézni.
De ha közben azt mondom egy órán: „HIDD EL, BÁRMI ÉS BÁRKI LEHETSZ, AKI CSAK LENNI AKARSZ!”, akkor fognom kell azok kezét, akik ebbe kapaszkodva elindulnak egy állatira hosszú és sokszor rögös úton.
Annak a kezét, aki az edzést - engem - választja a párjával töltött idő helyett. Aki lemond egy hétvégi utazásról, hogy ott legyen egy plusz próbán - velem -
Ott kell lennem a demotiváltság tengerén, figyelnem kell rájuk a sérülések közepette, és iránytűt adni a nagy döntéseikhez.
És ami talán a legnehezebb: közben tükröt is kell tartanom eléjük.
Őszintén, de nem bántóan. Biztatva, de nem hamis reményeket adva. HITELES, ÉPÍTŐ, megfontolt kritikával.
Ez viszont már nem hobbi. Nem egyszerűen álommeló.
Ez a részemről: HIVATÁS kell legyen.
Ehhez hivatástudat kell. Küldetéstudat kell.
Nem, nem az egóvezérelt fajta, amelyik hangzatos egy önéletrajzban, hanem az, amelyikhez felelősség is tartozik.
Mint amikor szülőként már nemet mondasz olyan dolgokra, amikre azelőtt nem, mert tudod hogy bizonyos döntéseid következményeit már nem csak te viseled. Nem mindegy, hogy egyedül rúgsz-e be otthon, vagy otthon van-e a 3 éves gyereked, nem mindegy, hogy egyedül hajtasz-e 200-zal az autópályán, vagy hátul ül a családod. És nem mindegy, hogy a 8 éves gyereked vár otthon rád, mikor te önmegvalósítasz "mert muszáj" és elmész megmászni a legveszélyesebb hegyeket 20%-os túlélési eséllyel.
Szóval, ha ígérsz, "ha adsz egy életutat, egy reményt egy jobb életútra, akkor nem hagyhatod lógva az első akadályoknál a gyerekeidet.."
Ez volt az a gondolat, ami szöget ütött a fejembe az idei évadkezdés előtt.
Így rájöttem: kell egy hely, ami BIZTONSÁGOT NYÚJT. Ami útmutatást ad. Tükröt tart. Ahol lehet kapcsolódni. Ahol lehetsz egy darabban önmagad.
Mert okés, hogy "ígérgetek" itt álmokat… De az álmok útjára lépni nem egy sima mozgólépcső felfelé.
Van benne rögös út, lejtmenet, buktató, betonfal. És persze néha, egy kis szerencsével, egy-két lift is.
Így született meg a fejemben a HOUSE 𝑜𝒻 𝒜𝓇𝓉𝓈 ötlete.
Mert felismertem, hogy már nem elég, ha „versenyzőket” képzek. Vagy kitalálok egy hangzatos idei tervet azzal a címmel, hogy „legyünk társulat!”.
Kell egy „ház”, ami megvéd a hidegben. Ami kényelmet ad késő este, melegséget hoz a szívünkbe. Ahol találkozik a „család” a vacsoránál, és ahol van egy inspirációval teli éléskamra.
És legyen ebben a részemről is valódi felelősségvállalás.
• Legyen lehetőség kérdezni, visszajelezni, elmondani, kinek mire van szüksége. Kérdőíveken, felméréseken és beszélgetéseken keresztül is. • Legyen testgondozás, tudatos testhasználat, sérülésmegelőzés és regeneráció. Erre is szolgáljanak a Guest Session programok. • Legyen a tánc művészet is. Tanuljanak a táncosok színészmesterséget, merjenek jelen lenni, karaktert és érzéseket megmutatni. • Legyen ez egy közös ALKOTÓI TÉR. "ATársulat" próbafolyamatában az is megmutathassa magát, aki rajzban, énekben, szavalásban vagy tervezésben tehetséges. Sőt, ne itt húzzuk meg a határt: mindenki hozza azt, amit ő tud. • Foglalkozzunk a TESTI EGÉSZSÉGGEL a novemberi vendégfoglalkozásokon és a hétvégi alkalmakon is, beszéljünk az étkezésről, a rizikókról, amivel egy kampányszerű diéta jár. • De foglalkozzunk a LELKI EGÉSZSÉGGEL is. Legyen helye annak, ha valaki elfárad, elakad, vagy elveszíti a motivációját. • Tanulhassanak másoktól és egymástól is - kapjon láthatóságot az is, aki eddig nem - akár a szombati workshopokon. • Építsünk kapcsolatokat, barátságokat, és tudjunk együtt önfeledten nevetni is. Legyenek csapatfeladatok, csapatépítők, Halloween-party. És ne csak a "nyolcasokat" számoljuk együtt..
Legyenek foglalkozások coachokkal, pszichológusokkal, gyógytornászokkal, masszőrökkel, táplálkozási szakemberekkel. És persze tanárokkal, táncosokkal, feltörekvő tehetségekkel. Mert sok kérdésre nem tudok, és nem is nekem kell egyedül minden választ megadnom.
Így legyen tréning, de legyen mögötte egy tudatosan megtervezett évad is, amihez lehet kapcsolódni, alkalmazkodni.
Erről szól most a HOUSE 𝑜𝒻 𝒜𝓇𝓉𝓈.
Egy olyan képzésről, ami részben az elmúlt időszakban elkövetett emberi hibáimból születik. Abból, amit nem tudtam jól megoldani, és amiben szeretnék többet, jobbat adni.
Több felelősségvállalást a részemről, mint vezető, edző. Több kapaszkodót az útkereséshez. A táncosoknak, alkotóknak. Testi és lelki támogatást. Mindannyiunknak.
Tudom, még nagyon az elején vagyunk. Épphogy elindultunk. És minden órán nagyon izgulok, hogy vajon tudok-e eleget adni az ideérkező táncosoknak, akik bíznak bennem és ebben a képzésben. De most ezen dolgozom: hogy legyünk jobbak, és erősebbek, együtt. Egymást segítve.🫶🏻
➡️ KÖVETKEZŐ SESSION-ök ÉS PROGRAMOK a következő 4 hétben: Október 24. Szombat 14:00 - 16:00 | Commercial workshop Október 27. Kedd 20:35 - 22:30 | Kiégés és motivációvesztés – felismerés és megküzdés Guest Session – coachingprogram Október 29. Csütörtök 20:35 - 22:30 | Halloween Class - tematikus táncóra Október 29. Csütörtök 22:35 - 00:00 | Halloweeni csapatépítő Október 31. Szombat 19:00 - 00:00 | Halloweeni jelmezes szóló- és csapatverseny 21:00 party November 7. Szombat 14:00 - 16:00 | High Heels alapozó workshop November 12. Csütörtök 20:35 - 22:30 | Sérülésmegelőzés és regeneráció táncosoknak Guest Session – gyakorlati foglalkozás gyógytornásszal
👉🏻 NOVEMBER 14. ÉS DECEMBER 30. KÖZÖTT VÁRHATÓ FOGLALKOZÁSOK • Testtudat és funkcionális mozgásfejlesztés Gyógytornász által vezetett gyakorlatok a tudatosabb testhasználatért. • Sérülés utáni regeneráció és visszatérés a tánchoz Mire figyeljünk a felépülés és az újrakezdés során? • Táncosok táplálkozása és energiaellátása Étkezés, folyadékpótlás, vitaminok és étrend-kiegészítők szerepe a terhelés mellett. • Színészmesterség és előadói jelenlét Karakterformálás, érzelmek és színpadi kifejezés. • Floorwork – földtechnika Talajkapcsolat, súlyáthelyezések és mozgás a talajon. • Haladó High Heels technika Stabilitás, koordináció és összetettebb technikai feladatok. • Motiváció és elakadások a mindennapokban Hogyan találjunk újra lendületet, amikor elfogy a kedv és az energia?

Írj nekem 