A kezdetek
Börczi Barbara vagyok, az AK vezetője, koreográfusa, tánctanára. Egyesek szerint a lelke.
Jelenleg frissen gyakorló ikres anyuka. Feleség. Barát. Lány.
Van akinek "ellenség", valakinek "mentor". Van akinek csapattárs, megint másnak "idegen".
Az önéletrajzom egy könyvet is megtöltene, de igyekszem összeszedni a lényegi, vagy talán motiváló pontokat benne.
17 éves voltam, és közel 90 kiló, mikor megismerkedtem a tánc világával. Azonnal beleszerettem, és ennek nem más volt az oka, minthogy jó tanárom, jó koreográfusunk volt, Harmann Gábor személyében. Az akkor BLACKTIME hatalmas fanja lettem.
De azt gondolom sosem voltam tehetséges, inkább csak a nagyon lelkes fajtába tartoztam. Közel egy év hiphopozás után rájöttem; valahogyan többre vágyom; Színpadon táncolásra. Versenyzésre. Közönségre. Es amit még akkor nem is racionalizáltam magamban; Ö N K I F E J E Z É S R E.
Mindíg is kicsapongó természet voltam, amit így utólag tudom, hogy a szüleim korai válása tett teljessé. Sosem éreztem, hogy igazán tartoznék valahová, apuék "teljes családjába" sem illettem, és anyukám "új családjába" sem. Emlékszem valahogy havonta próbáltam újradefiniálni önmagam, és már 12-13 évesen olyan könyveket olvastam, hogy hogyan tudnám megváltoztatni az életem..
Mindíg is nagy fantáziám volt, de ezt nem igazán tudtam mibe "önthetném bele" akkoriban a hiphop itthon még nem volt olyan elterjedt. Szerettem kosarazni (hobbyszerűen) és hallgattam Animal Cannibalstől kezdve 2Pacig sok mindent, de nem tudtam, hogy ahol egyszer végre "otthonra lelek" az pont ez a világ lesz.
Az első törés
18 évesen egy év hiphop táncolás után, Hartmann Gabi kemény helyzet elé állított. Elmondta, hogy hiába a tudás vagy tehetség - mivel "dagadt disznóznak" engem a színpadon, addig nem tud engem fellépni, versenyezni vinni, amíg kövér vagyok.
Őszintén? Egy világ dőlt össze bennem. Akkor kellett volna jól érettségiznem, a nagypapámat (aki akkoriban a legközelebb állt hozzám a családban) hirtelen tragikus körülmények között vesztettem el. Tulajdonképpen a szemem láttára ment ki belőle az élet. 2019 december 26-án, Karácsonykor.
Azért emlitem ezt a dátumot, mert szerintem ez volt az a nap, amikor örökre megváltozott az életem.
Noha nem volt amolyan "laza és vidám kamaszkorom" de kifejezettem depis kamasznak sem mondtam volna magamat. Szerettem nevetni hülyeségeken, és elég kalandvágyó természet voltam, sőt a természetet is imádtam. Ezek a tulajdonságaim mind a mai napig kísérnek. Az viszont biztos, hogy MINT NŐ, nem tudtam, hogy hol lesz a helyem a világban.
Szóval épp pár hónap telt el abból, hogy az egész családunk élete, a központi összetartó nagypapa elvesztése miatt felborult a világunk; elvesztettem a táncot, mint álmot. Mint lehetőséget a "való életből menekülésre".
Tudom ma már ez; hogy valaki köver, vagy 90-100 kiló nem akadály.
Kicsit fura is néznem, hogy ma annyira nem számít semmi olyan külsőség, amiért régen nekem meg kellett küzdenem.. azért ma már senkinek nem kell. Egyszerre örülök neki, mert úgy gondolom ez így van rendjén, de néha van bennem egyfajta "igazságtalanságérzet" hogy úgy vélem a mai táncosoknak sokkal könnyebb, sokkal több lehetőségük van, mégis sokszor néha hiányzik belőlük egyfajta mindent elsöprő HIT, és kitartás. Elsősorban ezt a hitet, és kitartást szeretném nekik átadni az óráimon.
Elkanyarodtam; Szóval mikor azt az infót megkaptam, hogy nem léphetek fel, nem versenyezhetekn összetörtem. Hiszen amióta az eszemet tudtam diétáztam.
Aki ismeri az olyasfajta életet, melyben melletted mindenki 4 kakaóscsigával kezdi a napot, akkor is 40 kiló vasággyal együtt, miközben te magad, már ha csak egyetlen kétszersültre gondolsz már hízol.. az tudja, mennyire frusztráló tud lenni, mikor diétázol, diétázol és semmi eredménye. Vagy, ami van; azt nem veszik észre.
Ettől a pillanattól kezdve csak azt éreztem, hogy nincs kedvem bejárni táncolni, nincs kedvem edzeni; hisz úgy gondoltam nem fair, hogy nem a tudás, a beletett energia számít, hanem valami külső tényező.
Ezért; ÉLETEM ELSŐ SZAKMAI TÖRÉSÉÉRT VAGYOK A LEGHÁLÁSABB A VILÁGON!
Ugyanis akkor még nem sejtettem, de ez indított el az utamon, és azon az érzésen, hogy ráeszméljek; EN TÁNCOLNI AKAROK. BÁRMI ÁRON.
Újrakezdés
Eltelt majdnem fél év. Önsajnálatban. Kövéren.
Majd december 31-én hoztam egy elhatározást; Ha törik, ha szakad; Britney Spears vékonyságúra fogyok.
8 hónappal később, és 35 kilóval könnyebben (kb mint egy britney utánzat😅) visszamentem Gáborhoz, és megkérdeztem táncolhatok e nála. Nagyon megdöbbent. És természetesen igen mondott.
De újra akartam kezdeni; egyszerre jártam kezdő, és haladó órákra egyaránt, a hetem legtöbb napját a táncolással akartam tölteni.
Pár hónap, fél év után, bekerültem Gábor versenycsapatába, és a VERSENYZÉS IRÁNTI SZERELMEM OTT SZÜLETETT MEG.:)
Rátalálni a tanításra
Pár év Blactktimeban táncolás után, viszont az élet úgy hozta, hogy az akkori párommal - Kurucz Sanyival - eljöttünk a Blacktime-tól, mert Sanyi úgy gondolta, az ő stílusa más, kiteljesedésre vágyott, és tanítani akart. Mivel együtt éltünk szerelmespárként, számomra nem volt olyan opció, hogy nem támogatom a tervében; Így 2004. Február 6-án megszületett az akkori Dirty Funky, azaz a mai ART KINGDOM alapja.
Sanyi mellett noha eleinte "csak" asszisztensént voltam, elég hamar óraadó tanár lettem, mikor ő beteg volt, vagy csak nem ért rá. A helyettesítések alatt rájöttem mennyire csodálatos dolog a tanítás, és ugyan sosem gondoltam, hogy valaha tanár leszek, ráéreztem a tanítás, pedagógia csodájára;
HOGY EGY TANÁRNAK A KEZÉBEN VAN A HATALOM, HOGY AZNAP VALAKI ÉLETÉT JOBBÁ, BOLDOGABBÁ TEGYE. ÉS A KÉPESSÉG IS ARRA, HOGY FIATALOK ÉLETÉT BEFOLYÁSOLHASSA POZITÍV IRÁNYBA, TANÍTSA ŐKET POZITÍV DOLGOKRA, ESZMÉKRE, ÉS ELHITESSE VELÜK, HOGY BÁRMIRE KÉPESEK.
Aki olvassa ezen sorokat, a mai vilagban valószínűleg odivatúnak tartja ezt a hozzáállást, hiszen ma a "koreó koreó koreó" a minden, vagy a "stílus, stílus, stílus" és úgy érzem kevesen vallják azt az elvet, amit én.
Mindamellett, hogy idővel én is "koreós tanárrá" is váltam, ezt az eszmeiséget igyekszem a mai napig őrizni, és átadni az embereimnek.
Azonban a tanítással együtt eszméltem rá; NEM TUDOK SEMMIT, nem tudtam milyen egy helyes bemelegítés, nyújtás, erősítés - és noha ez már elegendő ok lett volna, hogy abbahagyjam az oktatást, nem volt szívem "leállni" így szimultán a tanítás mellett kezdtem el órákat látogatni.
Jazz, Kortárs, Salsa, HipHop, mindegy volt mi került elém, amire tudtam, és az anyagi helyzetem engedte azt próbáltam elsajátítani. És megtanulni; TANÍTANI.
Így pár "Dirty Funkys" év után, a tanítás hozadékaként, az életvitellemmé vált a VERSENYZÉS, és eleinte ugyan még nagyon furcsa feelingű, és hatású versenyprodukcióim voltak, ez volt az ami szerintem "felemelt" minket a Dirty Funkytól az I am Dirty, majd az ART KINGDOM DANCE COMMUNITY állapotokig.
Danit a Dirty Funky-s időkben ismertem meg, 15 évesen mindenféle tánctudás nélkül került hozzánk, és Sanyi már a kezdetektől látta benne azt a valamit, amitől ő az lett aki.
Visszagondolva nagyon vicces, hogy Dani egyáltalán nem akart versenyezni, komolyabban táncolni... sőt a tanítást szabályosan ráeröltettem. Ha belegondolok, hogyha nem eröltetem.. akkor ma mennyivel másabb formája lenne az AK-nak, sőt még a magyar táncosvilágnak is.. és lehet Dani kárpitos, vagy természetjáró lenne.. ez mindig megnevettet, és persze ledöbbent is.
Mekkora súlya van egyetlen ember döntéseinek; hogyha valaki úgy dönt tanár lesz, hihetetlen mennyi ember életét tudja, pozitív, és negativ irányba is befolyásolni.
Így igazából pár Dirty Funkys év után, Sanyi kiszállt tőlünk, és én lettem az "egyedüli vezető" melyet egyszerre imádtam, és egyszerre volt hatalmas kihívás is egyben.😌
Így lettünk idővel I am Dirty, és mivel 2-3 év leforgása után a Dani a jobb kezem lett, nem volt kérdés, hogy egy idő után majd együtt vezetjük az iskolát, - aztán ebből lettünk végül Art Kingdom.
A versenyzés szenvedélye
A versenyzés, függetlenül attól, hogy Sanyi mellett vezettem a sulinkat, vagy egyedül, vagy Danival végig főleg az én őrületem, az én szenvedélyem volt. Sokszor azt éreztem, a környezetem nem érti mi ebben a jó, miért éri meg ennyi áldozatot, időt, pénzt belefektetni valamibe ami sokszor meg sem térül.
A versenyzés tényleg egy kemény dolog, sokszor azt érzed mindent beleadtál - és nincs eredmény. Máskor kicsit kevesebbet - mégis ugyanaz az eredmény.
Sok a kritika, sok a negatív feedback is, és ha első vagy sem lehetsz elég jó.
Miért szeretem mégis csinálni? Mert motivál. Mert emlékeztet arra, hogy mindig van hova tovább. Mert szembesít a félelmeimmel. Mert arra sarkall, hogy nehéz helyzetekben se álljak meg. Mert a Csapattal, amivel versenyzek, mindig egy kisebb Családdá válunk, és életreszoló élményeket gyüjtünk.
Aki oktató, aki tanár, az a sokadik versenycsoportja után pontosan tudja, hogy sokszor az az áldozat, amit tanárként meghozunk a tanítványainkért, nem térûl meg. Van, hogy otthagynak minket, van, hogy "miattunk", vagy a versenyzés miatt égnek ki a tanítványok. Van, hogy az egyik Fusionon, még a lelkedet adod egy kiscsoportodért, a következőben meg az abban lévő tagok (minden szó nélkül) már ellened indulnak.
Vannak kemény helyzetek, És vannak helyzetek, melyek sok könnyet hoznak maguk után.
Vannak napok, mikor az ember azt érzi, ez túl sok áldozat.
De igazából egyetlen egy nap sincs, mikor azt gondolnám, nem lettem volna egyre jobb, és jobb ezáltal, nem fejlődtem volna, és nem tanultam volna meg TÚLLÉPNI SÉRELMEKEN FÁJDALMAKON.
Van, hogy az embert csúnyán hagyják ott. Ez igaz az életre is. Van, hogy igazságtalanul rúgnak ki munkahelyről. Van, hogy a suliban pikkelnek rád. Van, hogy a szerelmed megcsal, vagy dob.
És van, hogy a számodra "mindenek" már köszönni is alig tudnak. Sok ember ettől annyira kikészül, hogy eltávolodik a versenyzéstől. De én imádom az új esélyeket.
És imádom az érzést, mikor valami januárban még fáj, és áprilisban már hálával tekintek vissza rá.
Közösség és alkotás
Ahhoz, hogy újat alkossunk, olyan újat, ami jobb mint az előző régi, le kell építeni - és el kell engedni a régit.
Így lett a Ghetto #7 összes formája számomra, mindig a valamikori LEGJOBB. Befogadni embereket, családtagként kezelni őket, majd nézni, ahogy távoznak, ez mindig is kemény feladat, és lecke, de az ujrakezdés ténye mindig egyfajta izgalommal tölt el. És most is azt várom, mitől lehetünk jobbak, erősebbek, igazabbak, mint az előző verziónk, miközben mind a mai napig, imádattal örzöm az első Ghetto #7 emlékét is.
Nagy öröm, hogy a tanfolyami óráimon még most is vannak ős Ghetto tagok, van aki 3, van aki 5 év szünet után talál vissza hozzám, van aki elköszön, és nem látjuk többet, van aki el sem köszön, de ez így van mióta világ a világ.
Hiszem, hogy minden Ghetto lány "valakivé vált" és valakivé ért itt, és felkerült egyfajt térképre, ami hozzásegítette ahhoz, hogy az legyen, akár emberként, akár táncosként, aki MA.
Úgy gondolom a Ghetto #7-nek az elsősleges célja ez; széllel, árral szemben is kitartóan menni előre, tanulva a múlt hibáiból, bízva a jobb jövőben, egymást őszintén elfogadva, - és ebbe beletartozik az is, ha valaki nem szeret valakit a csapatból. A Ghetto #7 egy nagyon igaz tükör mindenkinek. A tagoknak, a táncosvilagnak, és nekem egyaránt. Voltunk már elsők úgy, hogy azt gondoltam "nem mi voltunk a legjobbak", voltunk mar másodikok úgy, hogy mindig úgy marad az emlékeimben "a legtöbbet hoztuk, amit lehetett" voltunk már felszabadultan versenyen, voltunk már izgulva, elkeseredve.. de a lényeg, hogy MINDIG MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT OTT VOLTUNK.
ÉLETEMBEN A KOREOGRAFÁLÁS AZ EGYIK LEGNAGYOBB CSODA. Voltam kisebb klippek koreográfusa, voltam nagykoncert koreografus, voltam filmben alkotó, voltam tv műsorban szereplő, és koreográfus szintén, megjártam több száz versenyt, egy tucatnyi versenycsoporttal, különböző életérzésekkel, voltam "gazdag" , voltam nehéz helyzetben, mentem versenyről mámorosan haza, mentem tv adásról szomorúan haza..